A szilvapálinka az egyik legfontosabb gyümölcspárlat Szerbiában, ahonnan mi is származunk, és széles körben hagyományos házi készítésű szeszes italnak tekintik. Érett, egészséges és technológiailag megfelelő szilvából készül, miközben a végtermék minősége az alapanyagtól, a megfelelően irányított erjesztéstől, a gondos lepárlástól és a megfelelő érleléstől függ.
A leggyakrabban használt fajta a Požegača, amely körülbelül 50%-ot tesz ki, míg a rakija előállításához széles körben használt további szilvafajták közé tartozik a Crvena Ranka, Metlaš, Trnovača, Moravka, Piskavac, fehér szilvák, Dženerika, Petrovka és Mirisavka.
A szilva rakijává történő feldolgozásának technológiája a következő lépéseket foglalja magában:
A szilva betakarítása
A szilva összegyűjtése és szállítása az erjesztőedényekbe
A szilva zúzása és a magok elválasztása
A szilvacefre alkoholos erjesztése
Az erjesztett szilvacefre lepárlása
A šljivovica érlelése és véglegesítése
Kiváló minőségű šljivovica előállításához teljesen érett, egészséges és sérülésmentes gyümölcsöket kell használni. A rothadt, penészes vagy szennyezett gyümölcsöket el kell távolítani, mivel negatívan befolyásolják az erjedési folyamatot és a rakija aromáját.
A betakarítás után a gyümölcsöt a lehető leghamarabb el kell szállítani a feldolgozás helyére. Javasolt a feldolgozást gyorsan és egyenletesen megszervezni, hogy elkerülhető legyen a gyümölcs romlása és a nemkívánatos mikroorganizmusok fejlődése.
A szilva zúzása lehetővé teszi, hogy az erjedés gyorsabban induljon el és egyenletesebben menjen végbe. Célszerű eltávolítani a magokat, vagy legalább gondoskodni arról, hogy épek maradjanak, mert a törött magok erősebb magjellegű aromához, keserűséghez és alacsonyabb párlatminőséghez vezethetnek.
A zúzott masszát erjesztőedényekbe helyezik, amelyeket körülbelül kapacitásuk 4/5-éig kell megtölteni. Az edényeket úgy kell lezárni, hogy a szén-dioxid távozhasson, miközben a levegő hozzáférése korlátozott marad.
A megfelelő erjedéshez a legfontosabb tényezők a hőmérséklet, a gyümölcs cukortartalma, a zúzás mértéke és a megfelelő élesztő használata. A szelektált élesztőket a gyártó utasításai szerint kell hozzáadni, mivel hozzájárulnak a stabilabb és megbízhatóbb erjedési folyamathoz. Az ajánlott erjedési hőmérséklet körülbelül 16–20 °C, míg az erjedés időtartama a körülményektől függ, és nagyjából egytől négy hétig tarthat.
A lepárlás az a szakasz, amelyben az alkohol és az aromás vegyületek elválnak az erjesztett cefrétől, miközben a nemkívánatos illékony és kevésbé illékony komponensek is eltávolításra kerülnek. A gyakorlatban a šljivovicánál leggyakrabban kettős lepárlást alkalmaznak: először alacsonyabb alkoholtartalmú párlat készül, amelyet általában lágy rakijának neveznek, majd ezt újra lepárolják a végső párlat, az úgynevezett prepek előállításához.
Ez a módszer általában tisztább, kiegyensúlyozottabb és jobb minőségű párlatot eredményez, mint az egyszeres lepárlás, mert pontosabb frakcióelválasztást tesz lehetővé.
A lágy párlatot az erjesztett cefre első lepárlásával nyerik. Az erjesztett cefrét a lepárlóba töltik, ügyelve arra, hogy az üstöt ne töltsék túl, és elkerüljék a kiforrást vagy a szilárd részecskék gőzcsőbe jutását. A melegítésnek fokozatosnak és egyenletesnek kell lennie.
Az első lepárlás célja nem az, hogy kész, fogyasztásra alkalmas rakija készüljön, hanem az, hogy az alkoholt és az aromás vegyületeket kivonjuk a cefréből, és az úgynevezett lágy rakijába koncentráljuk, amely a második lepárlás alapanyagául szolgál.
Az első lepárlás során általában a kezdeti frakció kisebb részét választják le, ezután a párlat fő áramát gyűjtik, míg a gyengébb végső részt utópárlat-frakcióként választják le. A šljivovicáról szóló hazai technológiai szakirodalomban gyakran szerepel, hogy az első lepárlás körülbelül 25–30% vol. erősségű lágy párlatot ad, miközben az áram elejét és végét a párlat erőssége és érzékszervi tulajdonságai alapján választják el.
Ezeket az értékeket gyakorlati iránymutatásként kell érteni, nem pedig abszolút szabályként, mivel a tényleges vágások a szilvafajtától, a cefre minőségétől, a lepárló típusától és a fűtési rendszertől függnek.
A végső párlatot, vagyis a prepeket, a lágy párlat második lepárlásával nyerik. Ez a rakija minősége szempontjából a legfontosabb lepárlási szakasz, mert itt történik a frakciók legpontosabb elválasztása: előpárlat, középpárlat és utópárlat.
Az első lepárlással ellentétben, ahol a cél az alkohol koncentrálása a cefréből, a második lepárlás célja a párlat középső és legjobb minőségű részének elválasztása, annak a résznek, amelyben az alkohol és a jellegzetes gyümölcsös aroma a legjobb egyensúlyban van.
A második lepárlást lassabban és figyelmesebben kell végezni, mint az elsőt. A lassabb párlatáramlás megkönnyíti a frakciók közötti átmenetek felismerését, és jobb minőségellenőrzést tesz lehetővé.
Gyümölcspárlatokkal kapcsolatos tudományos és technikai tanulmányok szerint az illékony vegyületek összetétele a lepárlás során változik: az elején több erősen illékony vegyület szabadul fel; a középső áramlatban az etanol és a kívánatos aromák dominálnak; míg a végéhez közeledve nő a nehezebb komponensek aránya, ami negatívan befolyásolhatja az íz tisztaságát. Ezért a párlatot előpárlatra, középpárlatra és utópárlatra osztják.
Az előpárlat a lepárlás kezdeti frakciója. Nagyobb arányban tartalmaz erősen illékony vegyületeket, például acetaldehidet, etil-acetátot és más, éles, átható és “zöld” aromájú vegyületeket. Emiatt az előpárlatot nem használják fő termékként, hanem a második lepárlás elején leválasztják.
A gyakorlatban az előpárlat leválasztását az illat, az íz, a munkahőmérséklet, az áramlási sebesség és a párlat erősségének kombinációja határozza meg, nem pedig egyetlen rögzített szám.
Fontos megjegyezni, hogy a gyümölcspárlatok esetében a metanol témáját gyakran túlságosan leegyszerűsítik. Tudományos áttekintések szerint a gyümölcspárlatokban a metanol elsősorban a pektinből képződik a gyümölcsfeldolgozás és az erjedés során, és a lepárlás alatti eloszlása nem azonos a tipikus “előpárlat”-vegyületek eloszlásával.
Ez azt jelenti, hogy a minőség és a biztonság nem csupán az első néhány milliliter eldobásától függ, hanem sokkal inkább az alapanyag minőségétől, a magok épségben tartásától, a higiéniától, a megfelelő erjedéstől és a teljes lepárlási folyamat gondos irányításától.
A középpárlat a lepárlás középső és legértékesebb frakciója. Ez az a rész, amelyet a jövőbeli rakija alapjaként megtartanak, mert ez tartalmazza az etanol legnagyobb részét a kívánatos gyümölcsös aromákkal együtt. A megfelelően elválasztott középpárlat teltséget, ihatóságot és tiszta szilvaaromát ad a rakijának.
A középpárlat gyűjtése akkor kezdődik, amikor az előpárlat élessége eltűnik, és akkor ér véget, amikor a párlatban nehezebb, olajosabb és durvább tónusok kezdenek megjelenni, amelyek az utópárlatba való átmenetet jelzik.
A második lepárlás során a középpárlatot nem kizárólag alkoholmérővel határozzák meg. Az alkoholerősség hasznos iránymutatás, de a gyakorlatban az érzékszervi ellenőrzés ugyanolyan fontos.
A tapasztalt termelő az előpárlatból a középpárlatba való átmenetet az éles jegyek lágyulásáról és a tisztább, gyümölcsösebb aroma megjelenéséről ismeri fel. A középpárlatból az utópárlatba való átmenet a tisztaság csökkenéséről, a nehezebb jegyek megjelenéséről és az “utópárlatos” lecsengésről ismerhető fel. A gyümölcspárlatok frakcióiról szóló tudományos tanulmányok megerősítik, hogy a párlat összetétele fokozatosan változik, nem hirtelen, ezért a vágások mindig technológiai döntések, nem pedig egyetlen rögzített határ.
Az utópárlat a lepárlás végső frakciója. Ebben a frakcióban megnő a nehezebb és kevésbé kívánatos komponensek aránya, ami zavarosabb, durvább és kevésbé tiszta aromaprofilt eredményez. Emiatt az utópárlatot leválasztják a középpárlatról, amint a nehezebb aromák dominálni kezdenek, és amikor a párlat erőssége jelentősen csökken.
A hagyományos lepárlási gyakorlatban az utópárlatot gyakran külön gyűjtik, és később újra feldolgozzák, de nem keverik a kiváló minőségű középpárlattal, ha a cél jó šljivovica előállítása.
Kiváló minőségű szilva rakija csak akkor nyerhető, ha minden lépést megfelelően végeznek el: egészséges és érett gyümölcs kiválasztása, megfelelő zúzás, gondosan irányított erjesztés, ellenőrzött lepárlás és megfelelő érlelés. E szakaszok harmóniája határozza meg a végtermék aromáját, teltségét és általános minőségét.
A friss párlat rövid ideig pihenhet semleges edényekben stabilizálás céljából, míg az érleléshez és finomításhoz leggyakrabban tölgyfahordókat használnak. Az érlelés során a rakija összetettebb aromát, lágyabb ízt és jellegzetes színt kap.
Az érlelés után a rakiját a kívánt erősségre hígítják, leggyakrabban körülbelül 40–45% vol.-ra, majd megfelelő csomagolásba töltik.
Gyümölcspárlat, amelyet egy meghatározott körtefajtából, leggyakrabban Williams típusú körtéből készült erjesztett cefre lepárlásával állítanak elő. A Williams körtepálinkát nagyon kifejezett és könnyen felismerhető gyümölcsös aroma jellemzi, ugyanakkor technológiailag érzékeny párlat. A Williams körte termése viszonylag nagy mennyiségű aromás vegyületet tartalmaz, miközben teljes savtartalma alacsony, ezért a gyártás során gondosan kell irányítani a cefrekészítést, az erjesztést és a lepárlást, hogy megőrizhető legyen a jellegzetes fajtaaroma, és elkerülhetők legyenek a minőségveszteségek. A kulcstényezők a gyümölcs minősége, az erjesztési feltételek beállítása, az élesztő kiválasztása és a frakciók megfelelő elválasztása a lepárlás során.
Alapanyag kiválasztása és betakarítás
Kiváló minőségű körtepálinka előállításához érett, egészséges és sérülésmentes gyümölcsöket használnak. A betakarítást leggyakrabban kézzel végzik, mivel így csökkenthető a gyümölcs zúzódása és a léveszteség, miközben a gyengébb minőségű gyümölcsök már azonnal nagyjából különválaszthatók. A nem kellően érett gyümölcsök nem adnak teljes aromát, míg a rothadt, penészes és erősen sérült gyümölcsök rontják a cefrét, és növelik a nemkívánatos mikroflóra kialakulásának kockázatát. A gyakorlatban a Williams körtét gyakran a betakarítás után tovább érlelik, amíg a gyümölcs megpuhul, megsárgul, és technológiailag alkalmassá válik a feldolgozásra. A zöld gyümölcsöket utóérlelésre hagyják, míg a rothadt részeket, a szárakat és a minőséget veszélyeztető részeket eltávolítják.
A körtepálinka előállításában az érlelési szakasz különösen fontos, mert a legjellemzőbb aromaprofil csak teljesen érett gyümölcsökben alakul ki. A kiváló minőségű párlat előállítása a teljesen érett gyümölcsök erjesztésével kezdődik, éppen azért, hogy a fajtaaroma a lehető legnagyobb mértékben megőrizhető és átvihető legyen a pálinkába.
Mosás, tisztítás és a gyümölcs előkészítése
A betakarítás és az utóérlelés után a gyümölcsöket meg kell mosni és meg kell szárítani, hogy a felületükről eltávolítsuk a mechanikai szennyeződéseket és az esetleges mikrobiológiai szennyezőanyagokat. Ezt követi az ellenőrzés és a tisztítás: eltávolítják a rothadt részeket, a szárakat és minden olyan részt, amely negatívan befolyásolhatná az erjedést, vagy idegen ízeket vihetne a párlatba. Amikor lehetséges, a magokat is eltávolítják, ami technológiai szempontból indokolt intézkedés, mert csökkenti a durva és nemkívánatos tónusok kialakulásának kockázatát a párlatban.
A szilvával ellentétben a körtepálinkánál nem mindig szükséges a gyümölcs durva zúzása közvetlenül az átvétel után, mert az utóérlelés során a gyümölcs gyakran magától is kellően megpuhul. A végső cél azonban egy egységes, erjesztésre alkalmas gyümölcsmassza előállítása, mivel az egyenletesen zúzott cefre stabilabb élesztőtevékenységet és az aromás vegyületek jobb felszabadulását teszi lehetővé.
A gyümölcs zúzása és a cefre kialakítása
A Williams körte zúzását csak akkor végzik el, ha szükséges, vagyis ha a gyümölcsök az utóérlelés során nem puhultak meg eléggé. Ha a gyümölcsök jól beértek, a fermentációs edény feltöltése során gyakran elegendő a préselés és a homogenizálás. Ha a massza túl sűrű, a gyakorlatban néha kis mennyiségű vizet adnak hozzá, hogy a cefre alkalmasabb legyen az erjesztésre és a későbbi üstben történő melegítésre, de ezt nagyon óvatosan kell végezni, mert a túlzott hígítás csökkenti a kihozatalt és gyengíti a pálinka fajtajellegét.
A körtepálinkánál fontos, hogy a cefre se túl sűrű, se túl híg ne legyen. A túl sűrű massza megnehezíti az egyenletes erjedést és növeli a leégés kockázatát a lepárlás során, míg a túl sok víz csökkenti az oldott aromák és cukrok koncentrációját. Ezért a megfelelően előkészített cefre homogén, könnyen erjeszthető gyümölcsmasszának tekinthető, megőrzött természetes aromapotenciállal.
A cefre savtartalma, élesztő és tápanyagok
A körtepálinka előállításának egyik legfontosabb jellemzője a gyümölcs természetesen alacsony savtartalma, ezért szükség esetén a cefre savtartalmát technológiailag kedvező pH-értékre korrigálják, ellenőrzött módon, méréssel és megfelelő borászati segédanyagok használatával.
A szelektált élesztő használata szintén nagyon hasznos a körtepálinkánál, mivel a spontán erjedés gyakran egyenetlen eredményt ad, és aromaveszteséghez vezethet. Ninoslav Nikićević professzor tudományos munkájában az aktív élesztő és ásványi sók hozzáadásával végzett erjesztési változatok éppen azért képezték a kutatás részét, mert az erjedés jelentősen befolyásolja a körtepálinka kémiai összetételét és érzékszervi tulajdonságait. Az élesztő mellett szükség esetén megfelelő élesztőtápanyagok is hozzáadhatók, de ismét a termék technológiai ajánlása szerint, nem találgatás alapján.
Alkoholos erjedés
Az előkészített cefrét olyan erjesztőedényekbe töltik, amelyeket nem töltenek színültig, hanem szabad helyet hagynak a habzásnak és a szén-dioxid felszabadulásának. Az edényt úgy kell lezárni, hogy a CO₂ távozhasson, miközben a levegő hozzáférése korlátozott marad. Ez csökkenti az oxidáció és az ecetes romlás kockázatát.
A körtepálinka előállítása során az erjedés nem lehet túl heves. Ez az egyik legfontosabb technológiai különbség néhány más gyümölcspálinkához képest. A teljesen érett gyümölcsök erjesztését lassan és alacsony hőmérsékleten kell végezni, optimálisan körülbelül 18 °C-on, hogy az értékes aromás vegyületek a lehető legjobban megőrződjenek. A cefrét egyenletes állapotban kell tartani, napi keveréssel.
Az erjedés akkor tekinthető befejezettnek, amikor gyakorlatilag az összes erjeszthető cukor elfogyott, amikor az intenzív gázképződés megszűnik, és amikor érzékszervi szempontból eltűnik az éles, aktív erjedési illat. Technológiai szempontból azonban sokkal megbízhatóbb a cukortartalom mérésére és az erjedés menetének követésére támaszkodni, mint kizárólag az illatra. A jól vezetett körtepálinka-erjesztés tiszta, aromás és stabil erjesztett cefrét eredményez, amelyet azonnal tovább kell dolgozni.
Az erjedés vége és a lepárlás közötti idő
A körtepálinka előállításánál különösen fontos, hogy a lepárlás nagyon rövid időn belül megtörténjen az erjedés befejezése után. Ez nem alkalmi ajánlás, hanem az egyik legfontosabb technológiai intézkedés. Szakmai források szerint az erjesztett, zúzott gyümölcs lepárlását az erjedés befejezését követő 48 órán belül el kell végezni, hogy ne növekedjen a káros és durva komponensek mennyisége, és ne vesszen el az erjedés során kialakult másodlagos aroma. Ha ez nem lehetséges, a hordót a lepárlásig légmentesen le kell zárni.
Első lepárlás, a lágy párlat előállítása
A Williams körte erjesztett cefréjének első lepárlása arra szolgál, hogy az alkoholt és az aromás vegyületeket elválassza a gyümölcstörkölytől, és átvigye az úgynevezett lágy párlatba, vagyis a nyers lágy pálinkába. A cefrét nem töltik az üst tetejéig, hanem csak körülbelül a térfogatának 2/3-áig, ami csökkenti a kiforrás és a szilárd részek gőzcsőbe jutásának kockázatát. Gyümölcstörköly, különösen sűrű körtetörköly esetében kívánatos, hogy az üst keverővel vagy legalább leégés elleni védelemmel rendelkezzen. A körtepálinkáról szóló tudományos munkában szerepel, hogy hasznos, ha az üst keverővel vagy legalább rézráccsal van felszerelve, hogy megakadályozza a tartalom leégését.
A körtepálinkánál egy sajátos részlet különösen fontos, mégpedig az az ajánlás, hogy az előpárlatot az első lepárlás során ne válasszák le, hogy több fajtaaroma maradjon meg, és a vágást a lágy párlat és a gyenge végfrakció között kell elvégezni. Nikićević munkájában szerepel, hogy az erjesztett cefre lepárlásakor, a nyers lágy pálinka előállítása során az előpárlatot nem választják le, míg a középső frakciót akkor választják el a gyenge frakciótól, amikor a tartalom átlagos erőssége körülbelül 20% vol.-ra csökken. A te szöveged említi, hogy az első lepárlás utáni lágy pálinka körülbelül 20–25% vol., míg más gyümölcspálinka-változatoknál körülbelül 20–30% vol. tartomány szerepel; a különbségek az alapanyagtól, a berendezéstől és a folyamatvezetéstől függenek.
Második lepárlás, kettős lepárlás
A második lepárlás, vagyis a kettős lepárlás, a körtepálinka végső minősége szempontjából a legfontosabb szakasz. Az előző tételekből származó nyers lágy pálinkát az üstbe töltik, és a lepárlást óvatosabban és lassabban végzik, mint az első lepárlás során. A te szöveged helyesen hangsúlyozza, hogy a második lepárlás kíméletesebben történik, kötelező frakcióelválasztással. Tudományos munkák is igazolják, hogy a körtepálinkánál a frakcióvágások döntőek az érzékszervi finomság szempontjából, és hogy a középső frakciót gondosan el kell választani az előpárlattól és az utópárlattól.
Előpárlat
Az előpárlat a második lepárlás kezdeti frakciója. Könnyebben illó vegyületeket tartalmaz, különösen acetaldehidet és etil-acetátot, amelyek élességet adnak az illatnak és durvaságot az íznek. Nikićević munkájában az szerepel, hogy a körtepálinka újralepárlása során az előpárlatot a redestillálásra kerülő nyers lágy pálinka térfogatának 0,5–1,5%-ában választják le, kisebb vágás pedig akkor lehetséges, ha a kiinduló alapanyag kiváló minőségű volt. A te szöveged hasonló ajánlást ad, 1–1,5%-ot, ami ebbe a tartományba esik. Egy jól megírt szakmai szövegben azonban hozzá kell tenni, hogy a végső vágást érzékszervileg is meghatározzák, nem csak százalék alapján.
Szív
A középső frakció, vagyis a szív, a kettős lepárlás fő és legértékesebb része. A körtepálinkánál a szívnek meg kell őriznie a jellegzetes, tiszta és intenzív fajtára jellemző körtearomát. Tudományos munkák szerint a középső frakciót nem szabad túl alacsonyra vágni, mert ez az autentikus aroma és a teltség elvesztéséhez vezet. Egy 2005-ös munka szerint a középső frakció elért erőssége nem lehet alacsonyabb 45% vol.-nál, míg az 50–55% vol. kedvező tartományként szerepel a szív elválasztására, és néha akár 60% vol.-ig is kívánatos lehet. A te szöveged szerint a középső frakciónak 55–58% vol.-nak kell lennie, ami teljesen használható gyakorlati tartomány, ha az illatot és az ízt fő kritériumként alkalmazzák.
Utópárlat
Az utópárlat a lepárlás végső frakciója, és több nehéz, durva és kevésbé kívánatos komponenst tartalmaz. A körtepálinka előállításánál a szívből az utópárlatba való átmenetet időben kell elvégezni, mielőtt a párlat elkezdene veszíteni tisztaságából, és zavarosságot, lapos-savanykás vagy keserű tónusokat mutatna. A te szöveged pontosan ezt jól észreveszi: az utópárlatra való vágást a párlat zavarossá válása és a nemkívánatos ízbenyomások megjelenése előtt kell elvégezni. Ezután az utópárlatot addig választják le, amíg az alkohol szinte teljesen ki nem merül az üstből.
Egyszeres és kettős lepárlás
Bár a körtepálinkát hagyományosan gyakran kettős lepárlással készítik klasszikus rézüstben, a te szöveged helyesen említ modernebb berendezéseket is, amelyek lehetővé teszik a megfelelő erősségű párlat előállítását egyetlen ciklusban. Az ilyen berendezések a gőzök erősítésére és tisztítására szolgáló elemekkel rendelkeznek, például rövid oszloppal és deflegmátorral. A berendezés felépítésétől függetlenül azonban az alapvető technológiai cél ugyanaz marad: megőrizni a körtepálinka fajtajellegű aromáját és megfelelően elválasztani a nemkívánatos frakciókat. A gyümölcspálinkák lepárlásáról szóló újabb tanulmányok megerősítik, hogy a fűtési rendszer és a reflux jelentősen befolyásolja a párlat összetételét, ezért a körtepálinka előállításánál a folyamat sebessége és az energia kontrollja nagy szerepet játszik a végső minőségben.
Stabilizálás, érlelés és véglegesítés
A szilvapálinkával ellentétben a körtepálinkát a szakmai források leggyakrabban olyan pálinkaként írják le, amelyet színtelenül fogyasztanak, üveg- vagy rozsdamentes acél edényekben történő stabilizálás után. Egy 2016-os munka szerint a körtepálinka „soha nem érik hordóban”, mert az elsődleges aromás komponensek nem kombinálódnak jól a fából származó másodlagos komponensekkel. Hasonló álláspont jelenik meg egy régebbi, 2005-ös munkában is: az új körtepálinka éles és diszharmonikus, ezért fizikai stabilizációt és fokozatos érlelést igényel üveg- vagy króm-nikkel edényekben legalább körülbelül 60 napig, ezután hígítják végső, 40–45% vol. erősségre.
A te szöveged említi a tölgyfahordóban történő tárolás lehetőségét is. Ez nem teljesen helytelen, ha egy különleges termékstílusról van szó, de a klasszikus körtepálinka esetében a jobb és szakmailag megalapozottabb ajánlás az, hogy semleges edényekben érleljék és stabilizálják, hogy színtelen maradjon, és megőrizze kifejezetten gyümölcsös profilját. A hígítás fokozatosan, több lépésben történik, desztillált vagy demineralizált vízzel, nem hirtelen, közvetlenül a lepárlás befejezése után. Ez a te szövegedben is jól ki van emelve, és érdemes megtartani.
Következtetés
A körtepálinka előállítása nagyobb technológiai pontosságot igényel, mint első pillantásra tűnhet. Nem elég egyszerűen a körtét pálinkává feldolgozni; elengedhetetlen a teljesen érett és egészséges gyümölcsök használata, szükség esetén a cefre savtartalmának korrigálása, az erjedés lassú, ellenőrzött vezetése körülbelül 18 °C-on, a lepárlás elvégzése közvetlenül az erjedés befejezése után, valamint az előpárlat, a szív és az utópárlat gondos elválasztása a második lepárlás során. Csak ekkor születik valódi körtepálinka: színtelen, tiszta, erősen aromás és fajta szerint felismerhető.
A sárgabarack-pálinka friss gyümölcsből készült, erjesztett sárgabarackcefre lepárlásával előállított gyümölcspárlat. A sárgabarack-pálinka minősége az alapanyag megválasztásától, a gyümölcs érettségi fokától, a megfelelően irányított erjesztéstől, a gondos lepárlástól és a megfelelő érleléstől függ. Ennek a párlatnak a jellegzetes illata és aromája magából a sárgabarackból származik, ezért minden technológiai lépést körültekintően és ellenőrzött körülmények között kell végrehajtani.
A sárgabarack-pálinka előállításának technológiai folyamata a következő műveleteket foglalja magában:
- a gyümölcs betakarítása érett vagy enyhén túlérett állapotban
- a gyümölcs zúzása, és lehetőség szerint a mag eltávolítása
- a cefre alkoholos erjesztése zárt tartályokban
- az kierjedt cefre lepárlása
- a párlat érlelése és véglegesítése
Kiváló minőségű sárgabarack-pálinka készítéséhez teljesen érett, egészséges és sértetlen gyümölcsöt használnak. A részben túlérett gyümölcs is nagyon jó eredményt adhat, mivel ebben az állapotban intenzívebb aromával és jobb feldolgozhatósággal rendelkezik. A rothadt, penészes és romlott gyümölcsöt feltétlenül el kell távolítani, mert kedvezőtlenül befolyásolja mind az erjedés lefolyását, mind a későbbi párlat minőségét. A sárgabarackot szükség szerint zúzzák. Ha a gyümölcs kellően érett vagy túlérett, a cefrézőtartályok feltöltésekor gyakran saját súlya alatt is részben összezúzódik. Ha a zúzás géppel történik, olyan berendezést kell használni, amely nem töri össze a magot.
Célszerű a magokat teljesen vagy legalább részben eltávolítani, mert a cefrében való hosszabb tartózkodásuk kesernyés jegyeket és mandulára emlékeztető aromát eredményezhet, ami kedvezőtlenül hat a párlat minőségére. Ha a magok a cefrében maradnak, a lepárlást közvetlenül az erjedés befejezése után kell elvégezni.
A zúzott gyümölcsmasszát erjesztőtartályokba helyezik, amelyeket körülbelül 70–80%-ig töltenek meg, hogy elegendő hely maradjon a szén-dioxid felszabadulására és a cefre emelkedésére az erjedés során. A tartályokat úgy kell lezárni, hogy a szén-dioxid távozhasson, ugyanakkor a levegő bejutása korlátozott legyen. Az erjedés során ajánlott a cefrét időnként megkeverni, különösen akkor, ha magok vagy szilárd gyümölcsrészek maradtak benne.
Az alkoholos erjedés olyan biokémiai folyamat, amely során az élesztők lebontják a gyümölcs cukrait, és etanollá, illetve szén-dioxiddá alakítják azokat. A sikeres erjesztéshez fontos a hőmérséklet, az alapanyag összetétele, a tartályok higiéniája, a megfelelő élesztők jelenléte és a cefre helyesen beállított savtartalma. A cefrét árnyékos helyen, mérsékelt hőmérsékleten kell tartani, és ajánlott, hogy az erjedési hőmérséklet ne haladja meg a körülbelül 18–20 °C-ot. Ilyen körülmények között az erjedés általában 10–14 napig tart, bár időtartama a gyümölcs érettségi fokától és a folyamat általános feltételeitől függ.
Az erjedés megkezdése előtt a cefre savtartalma szükség esetén korrigálható annak érdekében, hogy megakadályozzák a nem kívánatos mikroorganizmusok elszaporodását, és kedvezőbb feltételeket teremtsenek az élesztők működéséhez. Ezt a műveletet körültekintően és a technológiai előírásoknak megfelelően kell elvégezni, mivel a megfelelő savtartalom hozzájárul a stabilabb és biztonságosabb erjedési folyamathoz. Az kierjedt cefre lepárlása a sárgabarack-pálinka előállításának egyik legfontosabb szakasza, mivel a későbbi párlat tisztasága, aromája és teltsége nagymértékben ettől függ. A rézből készült lepárlók a legalkalmasabbak a minőségi párlat készítésére, mivel a réz kedvezően befolyásolja a lepárlás folyamatát, és hozzájárul a tisztább aromaprofil kialakulásához. Az üstöt a térfogat körülbelül kétharmadáig töltik meg, hogy elkerüljék a kifutást és a szilárd részek gőzvezetékbe jutását.
A sárgabarack-pálinka esetében leggyakrabban a kétszeri lepárlást alkalmazzák. Az kierjedt cefre első lepárlásakor alszesz keletkezik, vagyis egy nyers párlat, amely körülbelül 25–30 térfogatszázalék alkoholt tartalmaz. Az első lepárlás célja nem a fogyasztásra kész pálinka előállítása, hanem az alkohol és az aromakomponensek elválasztása a cefrétől, majd azok átvezetése a nyers párlatba. Az első lepárlás során figyelemmel kísérik a párlat folyását, a gyengébb utolsó részt pedig utópárlatként különítik el. Az alszesz második lepárlásával tisztább és jobb minőségű párlat nyerhető. Ez a legfontosabb szakasz a végső minőség kialakításában, mert ekkor választják szét pontosabban a frakciókat: előpárlat, középpárlat és utópárlat. Az előpárlat a lepárlás kezdeti frakciója, és nagyobb arányban tartalmaz könnyen illó vegyületeket, amelyek élesebb és kevésbé kellemes illatot adnak. Ezért ezt a második lepárlás elején különítik el.
A középpárlat a középső, legjobb minőségű frakció, amely a későbbi pálinka alapját adja. Ebben található az etanol és a sárgabarackra jellemző kívánatos aromaanyagok legkedvezőbb aránya. A jól elkülönített középpárlat teltséget, harmóniát és jellegzetes gyümölcsös aromát ad a párlatnak.
Az utópárlat a lepárlás utolsó frakciója, és nagyobb mennyiségben tartalmaz nehezebb, kevésbé kívánatos összetevőket, ezért azt a középpárlattól azonnal el kell választani, amint a párlat minőségének romlása, az aroma változása vagy az alkoholtartalom jelentősebb csökkenése észlelhető.
A kétszeri lepárlással nyert sárgabarack-pálinkát rendszerint körülbelül 60–70 térfogatszázalékos alkoholfokkal nyerik. A friss párlat általában élesebb és kevésbé kiegyensúlyozott ízű, ezért közvetlenül a lepárlás után még nem kész a fogyasztásra.
A lepárlás után a sárgabarack-pálinkát érlelésnek, illetve beérésnek vetik alá. Ez a folyamat legalább néhány hónapig tart, rövidebb stabilizálás esetén pedig a párlat üveg- vagy rozsdamentes acél tartályokban is tárolható. Ilyen edényekben a párlat színtelen marad, és megőrzi kifejezett gyümölcsös karakterét. Ha az érlelés tölgyfahordóban történik, a párlat aranysárga színt, lágyabb ízt és összetettebb aromát kap. Az érlelőedény megválasztása attól függ, hogy a sárgabarack friss, gyümölcsös karakterét szeretnénk hangsúlyozni, vagy inkább a fa hatásával gazdagított, nemesebb ízvilágot.
A véglegesítés a párlat használatra való utolsó előkészítését jelenti. Ez magában foglalja az alkoholtartalom kívánt szintre, leggyakrabban 40–50 térfogatszázalékra történő beállítását desztillált vagy demineralizált víz hozzáadásával, valamint a párlat stabilizálását és palackozásra való előkészítését. Kiváló minőségű sárgabarack-pálinka csak akkor nyerhető, ha minden technológiai lépést megfelelően hajtanak végre: az egészséges és érett gyümölcs kiválasztása, a gondos zúzás, az ellenőrzött erjesztés, a szakszerűen vezetett kétszeri lepárlás és a megfelelő érlelés. Csak mindezeknek a szakaszoknak az összhangja teszi lehetővé olyan párlat előállítását, amely kifejezett gyümölcsös aromával, harmonikus ízzel és magas összminőséggel rendelkezik.
Az almapálinka, más néven jabukovača, olyan gyümölcspárlat, amelyet friss almából készült erjesztett cefre lepárlásával állítanak elő. A végtermék minősége az alapanyag kiválasztásától, a cefre megfelelő előkészítésétől, az ellenőrzött erjesztéstől, a gondosan elvégzett lepárlástól és a megfelelő érleléstől függ.
Az almapálinka előállításának technológiai folyamata a következő műveleteket foglalja magában:
-a gyümölcs mosása
-aprítás vagy darálás
-a cefre alkoholos erjesztése
-az erjesztett cefre lepárlása
-a pálinka érlelése és véglegesítése
A gyümölcs mosása
Az almát először vízzel meg kell mosni, hogy a felületéről eltávolítsuk a mechanikai szennyeződéseket, a földmaradványokat és más idegen anyagokat, amelyek kedvezőtlenül befolyásolhatják a későbbi pálinka illatát és ízét. A mosás csökkenti a káros mikroorganizmusok, például baktériumok és vadélesztők jelenlétét is, amelyek megzavarhatják az erjedés megfelelő lefolyását, és a cefre romlását okozhatják.
Aprítás vagy darálás
Mosás után az almát aprítják vagy darálják. Ezt a folyamatot speciális gyümölcsdarálókkal végzik, míg kisebb léptékű termelésben akár kézzel is elvégezhető. A darálás célja, hogy minél egységesebb, erjesztésre alkalmas masszát kapjunk. Ha a kapott cefre túl sűrű vagy száraz, kis mennyiségű víz hozzáadható, de óvatosan, hogy ne rontsa a későbbi pálinka minőségét.
Alkoholos erjedés
A kapott cefrét erjesztőedényekbe helyezik, amelyeket nem szabad teljesen megtölteni, mert az erjedés során szén-dioxid keletkezik, és a massza megemelkedik. Szükség esetén a cefrét naponta egyszer vagy kétszer meg lehet keverni az egyenletesebb erjedés érdekében.
Az erjedés olyan helyiségben zajlik, ahol a hőmérsékletnek 10 és 20 °C között kell lennie. Ilyen körülmények között az almacéfre leggyakrabban két-három hét alatt kierjed, néha akár hamarabb is, az almafajtától, a cukortartalomtól és a folyamat körülményeitől függően. Amint megállapítható, hogy az összes cukor kierjedt, azonnal meg kell kezdeni a lepárlást, hogy megőrizzük a gyümölcspálinka minősége szempontjából fontos aromás vegyületeket.
Lepárlás
A lepárlás az a folyamat, amely során az alkoholt és az aromás vegyületeket elválasztják az erjesztett cefrétől. Végezhető folyamatos lepárlóberendezésekkel vagy kettős lepárlásra szolgáló lepárlókkal. A kisebb termelők gyakorlatában gyakrabban használnak 100–200 liter űrtartalmú réz lepárlókat.
A lepárlót az erjesztett cefrével körülbelül a kapacitás 2/3-áig töltik meg, hogy elkerüljék a kiforrást és a szilárd részecskék párlatba jutását. A melegítésnek fokozatosnak és egyenletesnek kell lennie. Az első lepárlás során nyers párlat keletkezik, míg az ismételt lepárlás, vagyis a kettős lepárlás, javítja a pálinka minőségét és növeli az alkoholtartalmat.
100 liter erjesztett almacéfréből körülbelül 14 liter, nagyjából 50% vol. alkoholerősségű pálinka várható, bár a kihozatal az alapanyag minőségétől és a folyamat vezetésének módjától függ.
Érlelés és véglegesítés
A friss párlat nem áll azonnal fogyasztásra készen, mert íze még éles és kiegyensúlyozatlan. Ezért a pálinkát érlelni hagyják, leggyakrabban faedényekben. Az érlelés során a párlat tisztul, az íz javul, az aroma fejlődik, és a szín megváltozik. Néhány hónap után a pálinka kellemesebb ízt és jellegzetes aranysárga árnyalatot kap.
Az érleléshez leggyakrabban tölgyfa edényeket használnak, de eperfa, akác, kőris, dió vagy cseresznyefa edények is alkalmazhatók. Az érlelés után a pálinkát a kívánt alkoholerősségre állítják be, majd előkészítik a palackozásra.
Következtetés
Kiváló minőségű almapálinka megfelelő gyümölcsválasztással, gondos darálással, ellenőrzött erjesztéssel, egyenletes lepárlással és megfelelő érleléssel készíthető. Csak a helyesen elvégzett technológiai eljárások teszik lehetővé, hogy az almapálinka kellemes aromát, harmonikus ízt és jó általános minőséget kapjon.
A szederpálinka friss szeder gyümölcséből készült erjesztett cefre lepárlásával és/vagy rektifikálásával előállított gyümölcspálinka, legfeljebb 86% vol. etanoltartalomig, oly módon, hogy a párlat illata és aromája kizárólag a felhasznált alapanyagból származzon.
Ennek a finom szederpálinkának az előállítása teljesen egészséges és érett, megfelelő szederfajtákból származó gyümölcsök szüretelésével kezdődik. A gyümölcsök mosása általában nem szükséges, mert felületükön természetes epifita mikroflóra található, amely hozzájárulhat az alkoholos erjedés megindulásához.
Erjedés
A szedercefre alkoholos erjedése 16 és 20°C közötti hőmérsékleten zajlik.
Ha az erjedés során a hőmérséklet 14°C alá csökken, az erjedést ösztönözni kell:
szelektált élesztőtörzsek hozzáadásával, vagy
annak a helyiségnek a hőmérséklet-emelésével, ahol az erjesztőedény található.
Az erjedés befejezése után a lepárlást késedelem nélkül meg kell kezdeni, ideális esetben 3–5 nappal az erjedés vége után.
Első lepárlás
Az erjesztett szedercefre lepárlása egyszerű lepárlóberendezéseken történik. Az első lepárlás során:
az előpárlat-frakciót nem választják le;
a középső frakciót addig gyűjtik, amíg a teljes tömeg átlagos alkoholerőssége el nem éri a 25–30% vol.-ot;
ezután az utópárlat-frakciót leválasztják.
Ily módon nyers, lágy szederpálinka nyerhető.
Újralepárlás
A nyers, lágy szederpálinka újralepárlása ugyanazon típusú egyszerű lepárlóberendezésen történik. Ebben a szakaszban:
az előpárlat-frakció 0,5–1%-át leválasztják;
a fő frakciót addig gyűjtik, amíg a párlat átlagos erőssége el nem éri az 58–62% vol.-ot;
az utópárlat-frakciót addig gyűjtik, amíg az alkoholerősség 25–30% vol.-ra nem csökken.
Harmonizálás és végső alkoholerősségre való beállítás
A kapott szederpálinka-párlatot inert edényekbe helyezik át, például:
üvegballonokba,
rozsdamentes acéltartályokba.
Ezekben az edényekben a párlat körülbelül két hónapig pihen, hogy íze és aromája harmonizálódjon.
A végső, 42–43% vol. alkoholerősségre való beállítás fokozatosan történik, 5% vol.-os lépésekben, 10 napos időközökkel az egyes hígítások között.
Fontos hangsúlyozni, hogy a szederpálinka-párlat soha nem érlelődik faedényekben, hogy megőrizze autentikus gyümölcsaromáját és felismerhető karakterét.
Forrás
A megadott adatok és technológiai paraméterek Prof. Ninoslav Nikićević engedélyével kerültek átvételre és közzétételre.
Irodalom:
Production of Premium Quality Fruit Brandies, második, bővített kiadás, Belgrádi Egyetem, Mezőgazdasági Kar, Belgrád, 2018.
Szerzők: Ninoslav Nikićević, Nermina Spaho, Davorka Đukić-Ratković, Branko Popović és Ivan Urošević
Mi a vodka?
A vodka olyan desztillált alkoholos ital, amely eredetileg színtelen és semleges ízű. Leggyakrabban tisztán fogyasztják, de számos koktél alapjaként is használják, például Vodka Martini, Bloody Mary vagy Cosmopolitan készítéséhez. A vodka eredete nem teljesen egyértelmű, de egyes történészek szerint ez a párlat Kelet-Európából származik, Oroszországból vagy Lengyelországból, a tizenötödik századból, kezdetben gyógyászati célokra.
A hagyományos vodka két alapvető összetevőből készül: vízből és gabonafélék, például búza, rozs vagy cirok erjesztésével nyert etanolból. Sok gyártó más alapanyagokat is használ, például burgonyát vagy cukorrépát, és néha botanikai vagy fűszeres összetevőket is hozzáad, hogy a vodkának saját karaktert adjon. A piacon egyre gyakrabban jelenik meg az úgynevezett tejvodka is. Az erjesztés és lepárlás után a vodkát szűrik és tisztítják, hogy eltávolítsák a szennyeződéseket és sima ízt érjenek el.
Miből készül a vodka?
Egy üveg vodka az egyik legegyszerűbb alkoholos ital, és mindössze néhány összetevőből készül:
Erjeszthető alap: A legtöbb alkohol egy erjesztett mezőgazdasági termékkel kezdődik. A burgonyát a vodka egyik hagyományosabb alapanyagának tartják, de leggyakrabban gabonaféléket használnak, például búzát vagy rozst. Az erjesztés után ez az alap etanolt hoz létre, egy folyékony alkoholt, amelyet elválasztanak a gabonamaradványoktól, és vodkához használnak fel.
Víz: A lepárlás után a gyártók vizet adnak hozzá, hogy elérjék a kívánt alkoholszázalékot. Az Egyesült Államokban a vodkának legalább 40% alkoholt kell tartalmaznia térfogatszázalékban, ABV, míg az Európai Unióban a minimum 37,5%.
További összetevők, opcionális: A hagyományos vodka semleges ízű, de egyes gyártók botanikai összetevőket, fűszereket vagy aromákat adnak hozzá a lepárlás során vagy után, hogy sajátos vodka-karaktert hozzanak létre.
Hogyan készül a vodka?
A legtöbb gyártó néhány alapvető lépést követ:
Először összekeverik az alapvető összetevőket. A gabonaféléket, például búzamalátát, kukoricát vagy rozst vízzel és élesztővel keverik össze. A keverés és melegítés, az úgynevezett “vodka mash”, segít abban, hogy minden összeálljon, és előkészíti az erjesztésre.
Ezután következik az erjesztés. A keveréket általában egy-két hétig állni hagyják, amíg az élesztő a cukrot alkohollá alakítja, etanolt és aromás vegyületeket hozva létre.
Az erjesztés után a folyadékot elválasztják a gabonamaradványoktól. A szilárd részeket eltávolítják, míg a folyadék, az etanol, továbbhalad a lepárlásra.
A lepárlás az alkohol tisztításának folyamata, amely során felmelegítik, gőzzé alakítják, majd újra folyadékká kondenzálják. Ez eltávolítja a szennyeződéseket és növeli az alkoholerősséget. Egyes gyártók egyszer vagy kétszer párolnak le, míg mások többszörös lepárlást végeznek a tisztább eredmény érdekében. Ha ízesített vodkát készítenek, botanikai összetevőket vagy fűszereket adhatnak hozzá a lepárlás során vagy a lepárlások között.
A lepárlás után a folyadékot szétválasztják. A párlat első 35%-a, az úgynevezett “foreshots” és “heads”, metanolt vagy acetont tartalmaz, ezért általában kidobják, mert mérgező. A következő 30% a “hearts”, a legjobb rész. Az utolsó 35% a “tails”, kevésbé tiszta, de újra lepárolható további termék előállításához.
A következő lépés a szűrés. A hagyományos vodkák simák és semleges ízűek, ezért gyakran aktív szénen vagy más rendszereken szűrik át őket, hogy a végtermék tiszta és kellemesen iható legyen. A szűrés után a vodkát vízzel hígítják a kívánt alkoholszázalékra. Végül a vodkát palackozzák és címkézett üvegekbe töltik, készen az értékesítésre és fogyasztásra.
Érdekli, hogyan készül a whisky, miből készül, és mennyi ideig tart a gyártási folyamat? Ez olyan mesterség, amely türelmet, pontosságot és a folyamat iránti valódi szeretetet igényel. Minden a gabonával kezdődik, például búzával, árpával, rozzsal vagy kukoricával, amelyet gondosan ki kell választani és elő kell készíteni.
A gabonát először vízbe áztatják, majd levegőztetik. Ezt a folyamatot körülbelül 48 órán keresztül folyamatosan ismétlik, ami lehetővé teszi, hogy a gabonaszem nedvességtartalma növekedjen, és meginduljon a csírázás. A csírázási folyamat elindítása mellett ez a lépés segít a gabona tisztításában és a szennyeződések eltávolításában is.
Ezután a gabonát 4–6 napig szárítják, és néha füstölik is, miközben időnként forgatják, hogy a növekvő gyökérkezdemények ne gabalyodjanak össze. Ez idő alatt a gabona enzimeket termel, például amilázt, amelyek lebontják a fehérjéket és a sejtfalakat, így a keményítő hozzáférhetővé válik. Ez a keményítő lényegében gabonacukor, poliszacharid, amely később az erjedés során alkohollá alakul. A pontos csírázási idő, az esetleges füstölés és a forgatás gyakorisága attól függ, milyen típusú whiskyt készítenek, ezután pedig a folyamat a szárítással folytatódik.
A “zöld malátát” 4–6 napon keresztül kemencében szárítják, ahol forró levegővel állítják le a csírázási folyamatot, miközben megőrzik az enzimeket. A szárítás hőmérséklete és időtartama határozza meg a színt és az ízprofilt, a világos malátáktól egészen a sötétebb, pörkölt malátákig. Ezután következik a következő lépés, az őrlés, ahol az őrlemény finomságát a lepárlómester receptje alapján határozzák meg.
Az őrölt gabonát ezután meleg vízzel keverik össze, majd pihentetik, hogy az enzimek aktiválódjanak, és a keményítőt édes folyadékká alakítsák, amelyet cefrelének neveznek, a lepárlók pedig gyakran egyszerűen “mash”-ként emlegetnek. Ezt a folyadékot ezután lehűtik, majd élesztőt adnak hozzá, amivel elindul az erjedés. Az élesztő elfogyasztja a cukrokat, és alkoholt, valamint aromás vegyületeket termel, így létrejön egy viszonylag alacsony alkoholtartalmú, de már aromákban és ízekben gazdag “whisky előtti” folyadék.
Ezután következik a lepárlás, ahol megtörténik az igazi varázslat. A lepárlóból származó gőz áthalad a kondenzátoron, és párlattá kondenzálódik. Fontos a hőmérséklet gondos szabályozása és a frakciók megfelelő elválasztása, mert csak a helyes vágások eredményeznek tiszta és lágy whiskyt nemkívánatos aromák nélkül. Ha réz lepárlót és kondenzátort használnak, a réz megköti a kénvegyületeket, és hozzájárul a tisztább, teltebb ízhez.
Miután a párlat elkészült, a munka még nem ér véget. A whiskynek tölgyfahordókban kell érnie, ahol lassan “lélegzik”, és magába szívja a fa karakterét. Ez idő alatt kezd kialakulni az a szín, aroma és íz, amelyet mindannyian a whiskyhez társítunk, a könnyed virágos jegyektől a karamellizált és fűszeres tónusokig. A fiatal whisky lehet éles és nyers, de a türelmes érlelés fokozatosan lágyabbá és kerekebbé teszi.
Végül, amikor úgy dönt, hogy megkóstolja, ne feledje, hogy minden korty a türelem, a gondosság és a mesterségbeli tudás eredménye, amely egy egyszerű gabonaszemmel kezdődik. A házi whisky elsőre talán nem lesz tökéletes, de minden egyes főzettel valami újat tanul, és lassan olyan párlatot hoz létre, amelyet büszkén tölthet pohárba.
A gin olyan ital, amelynek domináns íze a borókabogyóból származik, és a népszerű koktélok egyik fő összetevője.
A gin készítéséhez 96% vol. erősségű, kiváló minőségű alkohol szükséges, amely erjesztett gabonacefre lepárlásával készül, főként árpából, rozsból, zabból, kukoricából és búzából, vagy megbízható beszállítótól vásárolható meg. Egy másik fontos összetevő a borókabogyó, amely cukrokat, valamint nagy arányban aromás vegyületeket és illóolajokat tartalmaz, ezek adják a gin felismerhető ízét. A harmadik összetevő a desztillált víz, amelyet a lepárlás megkezdése előtt és a lepárlás befejezése után adnak hozzá.
Ezekhez az összetevőkhöz más, jellegzetes illatú és ízű aromás növényeket is hozzáadnak, például koriandert, citrom- és narancshéjat, levendulát, almamagot, mandulát, fahéjat, köményt és ánizst. Ez a lista nagyon hosszú is lehet, és a gyártó fantáziájától függ.
Különböző típusú ginek léteznek, amelyek főként a gyártási mód, vagyis az alkohol lepárlása szerint különböznek egymástól.
Egyszerű gin
Az egyszerű gin természetes eredetű, mezőgazdasági desztillált alkoholból készül, például gyümölcsből vagy gabonából, amely színében és ízében semleges. Desztillált vizet, aromás fűszernövényeket és borókát adnak hozzá, amelynek aromája domináns kell legyen. Az egyszerű gin esetében nincsenek szigorú korlátozások a további aromák, színezékek vagy akár hozzáadott cukrok tekintetében.
Desztillált gin
A desztillált gin ugyanúgy készül, mint az alap gin, azzal a különbséggel, hogy a borókát és a recept szerint kiválasztott aromás fűszernövényeket alkoholba áztatják, ahol maceráció, azaz pihentetés történik, leggyakrabban 48 és 72 óra közötti időtartamban, ezt követően újralepárlást végeznek. A lepárlás befejezése után desztillált vizet adnak hozzá, és további aromák hozzáadása is lehetséges a kívánt íz elérése érdekében.
A ginrecepteket általában teszteléssel és kis lepárlóüstökben végzett lepárlással alakítják ki, majd a gyártási igények szerint nagyobb kapacitású lepárlókhoz igazítják.
London dry gin
A London gin kiváló minőségű, mezőgazdasági eredetű desztillált alkoholból, aromás fűszernövényekből és borókából készül. Nem tartalmazhat mesterséges aromákat vagy színezékeket, az édesítés pedig csak nagyon kis, jogszabályban meghatározott mennyiségben engedélyezett. Szigorú gyártási módja miatt a London gint “dry gin”-nek is nevezik.
Gin gyártása
A gin hagyományos gyártása több szakaszból áll: etil-alkohol előállítása gabonaalapanyagokból, az alkohol újralepárlása boróka és más aromás növények hozzáadásával, valamint desztillált vízzel történő hígítás a kívánt alkoholszázalék eléréséig. A legtöbb lepárló és kézműves lepárló ma 96% vol. erősségű alkoholt vásárol, és nem maga állítja elő.
Alaprecept gin készítéséhez
Hozzávalók
• Boróka — 270 g
• Koriander — 135 g
• Kardamom — 70 g
• Angyalgyökér — 40 g
• Ízlés szerint különböző rozmaring, citrusfélék, szerecsendió, szegfűszeg, ánizs és más botanikai összetevők kombinációi is hozzáadhatók.
Elkészítés
Nyolc liter 96% vol. erősségű alkoholt hígítsunk 50% vol.-ra, majd adjuk hozzá a receptben meghatározott aromás fűszernövényeket. Ezután hagyjuk a keveréket 2–3 napig macerálódni. Lepárlás előtt a keveréket hígítsuk 30% vol. alkoholerősségre, majd mindent együtt pároljunk le. Egy ilyen adagból körülbelül 15,6 L, 42% vol. alkoholtartalmú gin nyerhető. Minden gin alapját a boróka domináns aromája adja, míg az ízárnyalatokat a többi botanikai összetevő kiválasztása és aránya határozza meg.
A borpárlat erős alkoholos ital, amelyet bor lepárlásával és a borpárlat érlelésével állítanak elő. A borpárlat minőségét a következő tényezők befolyásolják: a szőlőfajta, az éghajlat, a talaj, a szőlőtermesztés módja, a szőlő védelme, a szőlő borrá történő feldolgozásának módja, a bor lepárlásának módja, valamint a borpárlat érlelésének, illetve öregítésének módja.
A korai és muskotályos fajták, amelyek erősen aromás borokat adnak, nem alkalmasak borpárlat készítésére. Erre a termelésre inkább azok a később érő fajták alkalmasak, amelyeknek nincs kifejezett aromájuk, vagy csak alig érezhető aromával rendelkeznek, és amelyek nagy terméshozam mellett cukorban szegény, savakban gazdag szőlőt adnak. A mérsékelt éghajlaton termett szőlő, ahol normálisan be tud érni, a legalkalmasabb borpárlat készítésére. A legjobb minőségű borpárlathoz szükséges bort mészköves talajon termesztett szőlőből nyerik, ezt követik a köves és agyagos talajok.
A lepárlásra szánt bornak, ha fehér szőlőfajtákból készül, világossárgás színűnek kell lennie, míg a vörös szőlőfajtákból készült bornak világos rózsaszínűnek. A borpárlat aromája nagymértékben függ a hordók készítéséhez használt tölgytől és az érlelés éveinek számától. Amikor a borból párlat készül, kezdetben nyers és éles aromájú. A tölgy adja meg a borpárlat karakterét, és minél tovább marad hordóban, annál ihatóbbá, harmonikusabbá, lágyabbá és természetesen jobb minőségűvé válik. A szakértők szerint a hordókhoz a legjobb tölgy több mint 40 éves, vagy még jobb, ha 80 éves.
TECHNOLOGICAL REQUIREMENTS
A szőlőnek technológiailag érettnek kell lennie, de nem túlérettnek. A szőlő minőségének legobjektívebb mérőszáma a cukor és a savak aránya. A cukortartalomnak 14 és 18% között kell lennie, míg az összes savtartalomnak 8 g/l felett kell lennie. A szőlő “diszkrét aromája” szintén kívánatos. A szőlőtermés hozama ne legyen túl magas, de túl alacsony sem.
A túlérett szőlőben aszkorbinsav-oxidáció következik be, az aszkorbinsav, vagyis a C-vitamin pedig védi a bor aromás anyagait, amelyek később átkerülnek a párlatba.
A zúzás és bogyózás során a kocsányokat el kell távolítani, és az alkoholos erjedés alatt a tanninok mennyisége nem haladhatja meg a 0,2 g/l értéket.
Kiváló minőségű borpárlat esetén a lepárlást közvetlenül a bor első fejtése után kell elvégezni.
A lepárlás során az elsődleges cél az, hogy az alapanyagból, vagyis a borból a lehető legtöbb alkoholt válasszuk le, a lehető legkevesebb nemkívánatos szennyeződéssel. A nemkívánatos szennyeződések főként az utópárlat-frakcióban találhatók. Az előpárlat és az utópárlat középső frakciótól való elválasztásával kevesebb nemkívánatos szennyeződést tartalmazó párlatot kapunk.
A legtöbb szennyeződés, különösen a legerősebb szagúak, mint az aldehidek, észterek és magasabb rendű alkoholok, az első frakcióban kerülnek át a párlatba. Ezek leválasztásával lényegesen jobb minőségű párlat érhető el.
Modern folyamatos lepárlóberendezésekkel, ha azok deflegmátorokkal és rektifikáló oszlopokkal vannak felszerelve, a technológus befolyásolhatja a párlatban lévő szennyeződések mennyiségét és minőségét.
A lepárlás elején főként az aldehidek és a könnyen illó észterek kerülnek át a párlatba. A középső szakaszban az összetevők olyan arányban mennek át, amely kedvező a párlat minősége szempontjából, míg a lepárlás vége felé kevésbé illó, utópárlatra emlékeztető aromájú komponensek és illó savak kerülnek át.
Ezeket az elveket használják a lepárlási folyamat során, ezért választják el az előpárlatot és az utópárlatot a középső, legjobb minőségű frakciótól, mivel olyan komponenseket tartalmaznak, amelyek általában nem járulnak hozzá a minőséghez.
Először a bor lepárlásával 25–32% vol. alkoholerősségű nyers borpárlat keletkezik, amelyet ezután újralepárolnak, hogy 60–72% vol. átlagos alkoholerősségű párlatot kapjanak. Az újralepárlás során az előpárlatot a lepárlóban lévő párlat térfogatának 1–1,5%-ában választják le, míg az utópárlat-frakciót attól a pillanattól kezdve választják el, amikor a hűtő kimeneténél a párlat erőssége 45–40% vol.-ra csökken.
Ha hasonló lepárlóberendezések deflegmátorral vannak felszerelve, a szükséges erősségű párlat közvetlen borlepárlással is előállítható.
A lepárlást az alkoholos erjedés befejezése után azonnal meg kell kezdeni, és május elejéig be kell fejezni, hogy ez az alacsony alkoholtartalmú és kénezetlen bor ne romoljon meg a meleg nyári napokon.
Az új borpárlatot új tölgyfahordókba helyezik, amelyeket előzőleg túlhevített gőzzel és hideg vízzel öblítettek ki, hogy eltávolítsák a felesleges durva komponenseket. A párlat az új hordókban marad, amíg aranysárga színt és a szükséges mennyiségű tannin- és ligninanyagot el nem éri, majd régi hordókba kerül, ahol az érlelési folyamat befejezéséig marad.
Ezek a folyamatok nagyon összetettek és lassúak, és megváltoztatják mind a párlat elsődleges komponenseit, mind a tölgyfadongákból származó másodlagos komponenseket. A fontosabb változások a levegő oxigénjének hatására, aktivátorok és katalizátorok jelenlétében, valamint az összes jelen lévő komponens kölcsönhatása révén mennek végbe.
Mivel a borpárlat lényegesen több alkoholt tartalmaz, mint amennyi a borpárlathoz szükséges, hígítják, leggyakrabban desztillált vízzel. A párlat hirtelen hígítása negatívan befolyásolja annak minőségét, ezért a hígítást fokozatosan végzik az érlelés során. Ennek ellenére a párlatnak még több hónapig pihennie kell a végső erősségén.
A borpárlatot általában 38–45% vol. erősséggel forgalmazzák, leggyakrabban 40% vol. alkoholtartalommal.
